Történet-szilánkok

Ebben a gyönyörű, hegyekkel ölelt kis faluban születtem, 1926. április 2-án, nagypénteken.

Hollókő minden itt élő embert nehéz feladatok elé állította – fiatalt, felnőttet, öreget egyaránt.

A köves földeket nem volt könnyű megművelni. Szántottak, vetettek, arattak. Ott, ahol volt egy-két ló vagy ökör, könnyített rajtuk, de nagyon sok munkát kézzel végeztek.

Ahogyan az én szüleim is: az édesapám, Kovács István és az édesanyám, Török Mária.

Dolgoztak a saját kis földjükön, de mellette édesapám napszámos fakitermelő- és aratómunkásként kereste kenyerét a családnak, amely pedig gyarapodott, megszületett István öcsém, majd Erzsi hugom. Már öten ültük körbe az asztalt.

Mint elsőszülött gyerek, én is korán besegítettem, amiben csak tudtam, úgy 11-12 évesen………..

Ekkortájt kezdtek el beszélgetni arról a faluban, hogy jó lenne építeni egy nagyobb iskolát, de voltak, akik egy másik templomot is szerettek volna. Végülis az új iskola mellett döntöttek, mert a Nagylóci Körjegyzőség csak egy építményre tudott pénzt adni, de nem túl sokat, mondhatni, nem elegendőt. De nagy volt az elszántság, és a falu apraja-nagyja összefogott…….

Ezzel a nagy összefogással tudott megépülni a ’30-as évek végén, egy nagy, két tantermes (harmonika-ajtóval összenyitható) új iskola….

Ugyanekkor a vár alatti völgyben szénkutató fúrást végeztek, szenet ugyan nem találtak, de 10 méter mélységből sok víz tört a felszín fölé. A nagylóci körjegyző szükségesnek látta a víz hasznosítását, és az ő gondolata nyomán 1937-38-ban fürdőt építettek.

Édesapámat 1943 októberében behívták katonának Adácsra, és innen kivitték az orosz frontra – a Don-kanyarból soha nem tért vissza. Énrám, mint 17 éves gyerekre, egyre nagyobb teher hárult a család megélhetésének biztosítása érdekében….. Mindig is az volt a vágyam, hogy mesterember legyek…. Az asztalos szakma nekem is tetszett, de sajnos nem volt lehetőségem a tanulásra…..

Nehéz és szomorú évek következtek az életemben. 1944 október elején, a hatóságok, mint leventét, elhurcoltak földmunkára, Szécsényen át Losonc-Apátipusztára. Katonáknak téli állásokat ástunk nagyon kegyetlen körülmények között, korareggeltől későestig, gyenge öltözékben. December 17-én betáboroztak sok százunkat a losonci katonai laktanyába……

És innentől meneteltünk, puskával a kezünkben, a háború minden borzalmát megélve, egészen Lengyelországig, majd onnan hadifogolyként bevagonírozva, irány a Szovjetúnió. 1946 tavaszán érkeztünk meg Orelba…… Beindult a munka: romeltakarítás, téglapucolás, aratás, betakarítás, télen és tavasszal kőfejtés, minden, ami adódott, hónapról-hónapra, korareggeltől későestig…….

Nap nap után, így telt az életünk, messze a családunktól, az otthonunktól. Minden áldott napért meg kellett küzdenünk. És vártuk, nagyon vártuk, hogy végre hazajuthassunk.

1948 tavaszán elkezdték beszélni a táborban, hogy egy-két hónap múlva a magyarok valószínűleg hazamehetnek majd……. Június 10-12-én felsorakoztattak minket, és irány az oreli vasútállomás, ahonnan aztán a magyarokkal kigördült a hazafelé tartó orosz szerelvény

Dalolva, felszabadultan, végtelenül boldogan hagytuk magunk mögött mindazt, ami végleg beíródott a lelkünkbe.

Aztán eljött a nagyon nagy nap, június 15-én, szerdán a szerelvény az orosz-magyar határon, Záhonynál átgördült a hídon Magyarországra……..

Innen egy debreceni gyűjtőtáborba mentünk, itt kaptuk kézhez a hadifogoly igazolványunkat, és mellé mindenki 20 forintot.

A következő állomásunk Budapest – Keleti pályaudvar volt, majd Balassagyarmat, amely egyben az utolsó fogadóhely volt, és innen már csak „néhány lépésnyire” volt Szécsény.

Itt összetalálkoztunk egy földinkkel – a lovas kocsiján ő hozott minket haza a Hosszúvölgyön keresztül Hollókőbe….. 

1948 június 17-e, pénteket írtunk. Aznap sokan meglátogattak, későesti órákig beszélgettünk.

És az élet ment tovább, szembejött a szegényes valóság, de talpon kellett maradni……. Messzebb kellett pénzkereset után nézni………

Ezév őszén, november 12-én, pénteken megnősültem, feleségül vettem Herczeg Máriát, Herczeg (Balyi) Balázs és Gondos Teréz elsőszülött lányát. A feleségem is fiatalon kezdte a nehéz munkát. Az egyik legtöbbet dolgozó asszony volt egész életében, és mindig mindenkinek segített, hacsak tudott. A házasságkötésünk után komoly gondot okozott a lakáshelyzetünk, annál is inkább , mivel a következő évben az öcsém is megnősült. A szoba-konyha-kamra már kicsi volt hatunk számára……..

Menetközben sikerült munkát kapnom a nagybátonyi szénbányáknál, ahol külső földmunkás, majd csillés voltam. Itt úgy hét hónapot dolgoztam, a kereset kedvező volt, havi 6-700 forintot is megkerestünk. 1952 április1-én behívtak három hónapos katonai szolgálatra, Hajdúhadházára. Két nap múlva megszületett Márta kislányunk. Nagyon örültünk az újszülött gyermekünknek, ám ez újabb komoly feladat elé állított minket. Erősen foglalkoztatott egy kicsiny ház építésének a gondolata, és szerencsére a községi tanács ebben az időben alakított ki új telkeket. Mi is beadtuk az igényünket, és sikerült is megvennünk 600 forintos áron. A telek már megvolt, de az építkezéshez se pénzünk, se építési anyagunk nem volt. Igyekeztem minél több nyári, alkalmi munkát elvállalni, és végsősoron ’54 tavaszán belefogtunk az építkezésbe az újtelepen, a későbbi Szentföldön……

A szobát már őszre elkészítettük, a padozata döngölt föld volt. Így költöztünk be a saját kicsike házunkba késő ősszel, a vendégség napján. A konyha csak egy év múlva lett meg, addig húsfüstölőnek, és favágatónak használtuk.

Az építkezés közben elszegődtem Kevicki János kőműveshez. Ezzel párhuzamosan kőműves szakmunkás tanuló lettem, és három év elteltével sikeres szakvizsgát tettem…… Egyre több közéleti munkát is vállaltam. Megválasztottak az ún. úrbéres birtokosság elnökévé, és községi tanácstagnak. A családunk is gyarapodott, ‘’58. július 15-én megszületett Pista fiunk.

Egy kulturház gondolata már régóta foglalkoztatott sokakat a faluban, mert ünnepségekhez a Népiskola többnyire kicsi volt, a mulatságok kiszorultak valamelyik módosabb gazda istállójába. De ebben az évben egy pályázaton a falu nyert 150 ezer forintot, ami persze egy csepp volt a tengerben. Összehívták az embereket, hogy mondják el a véleményüket, legyen-e kulturház. A pénz kevés volt,  ám a falubeliekben annál nagyobb volt a bátorság, és hozzáfogtunk az építkezéshez…… A Tanács felkért az építés vezetésére. A kőműves munkát hárman végeztük: Kelemen Feri barátom, az öcsém és én. Ezzel párhuzamosan az egyház képviselő testülete felkért a római katolikus templom részbeni felújítására, és egy kórus-rész megépítésére. Ugyancsak ebben az időben elkezdődtek a törpevízmű építésének előkészületi munkálatai is.

A kulturházat két év alatt tudtuk felépíteni…….

A hatvanas évek elején Hollókő a megye élvonalában volt: a villamosítással, a törpevízmű megépítése révén vezetékes ivóvízzel, kulturházzal………..

A falu lakossága 1963. március 1-én megválasztott a községi tanács elnökévé.

A tanácsi munka nem volt könnyű feladat. Az emberekkel ugyan tudtam beszélni, szót értettünk egymással, de hát nem volt magasabb végzettségem, és féltem kicsit, mi lesz, ha rosszul döntök a község ügyeiben. Sokan biztattak, hogy helyt tudok én állni. Minden alkalmat 

megragadtam, és képeztem magamat, tanfolyamokra jártam, majd beiskoláztak a veszprémi Tanácsakadémiára. Itt két év alatt rengeteget tanultam, nagyon jó tanáraink voltak, nem a könyvet akarták a fejünkbe verni, hanem gyakorlati oldalról megközelítve mutatták meg a tudást. Az életre neveltek. Végül sikeres vizsgát tettem, és emellett még az anyakönyvvezetői szakvizsgát is meg kellett szereznem……….

 Ugyancsak a ’60-as évek elején kezdődött el Hollókő – Ófaluban a műemlékvédelmi munka.  A megyei és a helyi tanácsi vezetés teljesen felkarolta a műemlék-ügyet, és szoros együttműködésben dolgoztunk az Országos Műemléki Felügyelőséggel. A legelején, amikor elkészült a rendezési terv, összehívtuk az Ófaluban lakó tulajdonosokat, és a szakemberek részletesen tájékoztatást adtak arról, hogyan tudjuk együtt megóvni és megőrizni ezt a helyi építészeti örökséget úgy, hogy élhető legyen a benne lakó emberek számára…….. Az OMF vezető szakemberei: Mendele Ferenc, Komjáthy Attila és Örsi Károly, mindenkit személyesen felkerestek, és minden épületről teljeskörű dokumentációt készítettek. Az elején nem volt könnyű megértetni az emberekkel, hogy nem alakíthatják át a portát, nem bonthatnak, nem építhetnek – volt felháborodás. Pedig nálam szakavatottabbak is elmondták, mekkora érték Hollókő az országnak. De hát más annak, aki lakja, és más annak, aki csodálja……..

Az újtelepülésen már az ’50-es évek közepén megkezdődött az építkezés, aztán meglehetősen nagy ütemben szaporodtak az új családi házak. Volt sok tennivaló errefelé is: bővítettük a vízhálózatot, épültek a fürdőszobák, megnövekedett a turizmus, a nagy vízigényt egyre nehezebben lehetett kiszolgálni. Átmenetileg volt vízhiány is a faluban, amikor bizony lajtos kocsikkal kellett biztosítani a lakosság napi vízigényét……….

Korszerűsítettük az utakat, mindkét oldalon járdát építettünk, a mellékutcákban egy oldalon, társadalmi összefogással. Kialakítottunk egy nagy parkírozót a Szárhegy lábánál.

1972 augusztusában elindult hosszú útjára az évente megrendezésre kerülő Palóc Szőttes Kulturális Napok. Ez a folklór rendezvény kezdetben a térségben élők találkozója volt, majd kiszélesedett megyei, országos, később nemzetközi találkozóvá. Az akkoriban alakult, és hamar szakmai elismeréseket szerzett Hollókői Asszonykórus is rendszeresen fellépett. A ’80-as években aztán építettünk ide a Szárhegyoldalba egy kicsi „kőszínházat” villany- és vízhálózattal.

A fejlesztésekkel párhuzamosan az Ófaluban is tettük a dolgunkat. Övárok- és átereszrendszert építettünk, a villanyvezetékeket földkábeleztük, és háromfázist vittünk ingyenesen a házakba. Csatornázási rendszert építettünk, a falu végén, a Kenderföldeknél szenyvíztisztító telepet kezdtünk kialakítani…..

A megvásárolt 32 védett épület egy részét a községi alapellátás igényeihez igazítottuk, másik része az idegenforgalmat szolgálta. Így megmaradhatott a lakóterületi jellege.

Hollókő páratlan létesítményhálózattal rendelkezik: orvosi rendelő és lakás, óvoda, öregek napköziotthona, szociális konyha, szolgáltatóház, könyvtár, községháza, posta, falumúzeum, tájmúzeum, étterem, turista-szállók, idegenforgalmi iroda, vászonház, népművelő-lakás.

Mindegyik helyreállított és korszerűsített paraszt-házban működik. Felújítottuk a templomot is.

A vár feltárását ’64-ben végezték el a szakemberek, majd az építése, helyreállítása meglehetősen lassan haladt, átívelve három évtizedet. Az Ófalu utcaburkolását ’86-ban végezték, egyfeklapos szabálytalan kövekkel.

A falu szépségéhez szervesen hozzátartozik a táji környezet, így aztán a műemlékvédelmi és a természetvédelmi szakemberek jó együttműködésben őrködtek a hollókői táj háborítatlansága felett.

A műemlékvédelem végsősoron elérte a célját, az építészeti- és táji környezetet megőriztük a magunk és a világ számára.

Dr. Román András építészmérnök, a műemlék-védelem elkötelezettje, jó barátom, az Ófalu megmentésének, restaurálásának és megőrzésének évtizedeken keresztül a motorja volt. Az ICOMOS egyik alapító tagja, kiváló nemzetközi műemlék-védelmi kapcsolatokkal, és elévülhetetlen érdemei vannak abban, hogy 1987-ben Hollókő – Ófalu felkerülhetett az UNESCO Világörökségi Listára.

Hogy milyen volt ez a hosszú út, amelyiken végigmentem? Egy dolgot mindenkinek tudok mondani: az életben mindig mondj igazat – ezt mindig szemelőtt tartottam, mindig őszinte voltam az emberekhez, kitettem a lelkemet, a szívemet. És együtt csináltunk sokakkal nagyon sok dolgot a faluban, a faluért.

Hogy megérte-e? Kaptam sok szakmai elismerést :

Nógrád Megye Szontagh Pál díját, a Magyar Köztársaság Környezetvédelmi és Területfejlesztési minisztere  Műemlékvédelemért emlékérmet adományozott, és Hollókő Önkormányzatától Hollókő Díszpolgára címet kaptam.

 És hogyan látják, gondolják a hollókőiek, azt valójában ők tudják…

Én egyszer nagyon régen igent mondtam, akkor elköteleztem magamat egy életre, és az úton végig kellett mennem.       

Kovács Pál

…egy a falumbeliek közül…